Nagyon meghatódtam,felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket. Igen Ő már az enyém csak az enyém. Sejtettem-tudtam miért tette, talán magát is így akarta megnyugtatni és bebiztosítani arról, hogy megvárom és biztos, hogy vele maradok.
Mindennap szóba került a börtön hogyan és miként legyen amikor Robika bennt lesz. Ő engem én őt féltettem. Egy napra-pillanatra sem tudtunk megfeledkezni aról ami előtt állunk mi vár ránk. A hetek és a napok rohantak és eljött a nap amikor megjött a behívó.
2009. április. 27. reggel 9-óra a Fehérvári BV-intézetbe kell szerelmemnek bevonulnia. Sírtunk ő is, én is, és anya is(igy hívom anyosómat, mert ha létezik jó anyós ő az!!!!).
Elképzelhetetlennek tartottam Robika nélkül az életemet, hiszen a nap 24-óráját együtt töltöttük, csak addig váltunk el amíg én elmentem az iskolába. 2-hét ennyi maradt vissza.
Nagyon szenvedtünk éjszakákon át nem aludtunk csak azt beszéltük, hogy legyen valamilyen jelünk amivel ő tudatja velem, hogy jól van-e nem bántották-e. De én úgy döntöttem nem akarom tudni azt, hogy bántják-e?
Elérkezett az utolsó éjszaka végig sírtuk fájdalmas-gyötrelmes volt az elválás. Ő beszállt az autóba ami elvitte tőlem és ki tudja, hogy mikor látom újra. Ez a fájdalom elviselhetetlen senkinek sem kivánom.
